1.

A társalgó ablakában ücsörögtem, és kibámultam a kertre. Itt még az üveg mögül sem láthat meg senki. Fekete szemeim kifejezéstelenül meredtek a távolba. Halvány mosoly tűnt fel az arcomon. Egész szép a kilátás a hely ridegségéhez képest. Egy templommal szemben állt az épület, melyből kifelé bámultam. A hátsókert is egész tetszetős látványt nyújtott. Hirtelen egy közömbös hang törte meg a csendet. Új társunk érkezett. Az ajtóban állt. Hosszú, szőke haján megcsillant a napfény. Gonoszság csillant a szemében. Semmi különöset nem láttam rajta, nem értem, hogy került ide. Hm, ezen a napon már a második tetszetős dolgot látom. Megvető mosollyal nézett körbe a helyiségben. Nem utoljára láttam ezt a furcsa mosolyt, már az első pillanatban tudtam. A többiek még csak rá se néztek az újfiúra. Festettek, rajzoltak tovább. Én nem szoktam ilyen dolgokkal múlatni az időmet. Inkább a gondolataimba mélyedek. Ezen a helyen elég egy ecsetvonás, máris megállapítják, mit gondolsz. De az még rosszabb, ha rosszul állapítják meg. Falra mászok ettől. Én már mindegyiket ismertem, egy-egy elejtett szóból és az arckifejezésükből látszott az elmeállapotuk. Nem tudnak kifogni rajtam. Se az orvosok, se a betegek. Már mindent láttam. Legalábbis eddig azt hittem.

Még mindig őt néztem. A teste tele volt régi sebhelyekkel. Túl intelligensnek látszott ahhoz, hogy itt legyen. Akárcsak én. De azok ott az üveg mögött szentül hiszik, hogy megőrültem. Nem, mindent saját akaratomból tettem. Megfontoltan, tökéletesen, a tervem szerint. Egy kis vérfürdő még nem a világvége! És még mi nevezzük magunkat felsőbbrendűnek! Szánalmas emberiség. Önző, kapzsi, hataloméhes, korrupt banda.

De ő másnak tűnik. Most rám néz. Állom a tekintetét. Csillogó barna szeme van, mély értelemről tanúskodik. Oh, csodás. Még egy meg nem értett zseni! Keserűen mosolygok. Tovább néz. Én is végignézek magamon. Semmi baj velem. A ruhám rendezett, a vonásaim nyugodtak, fekete hajamra és magas, karcsú termetemre igazán nem lehet panasza senkinek. Kérdő tekintetemet neki szegezem. De ő szenvtelenül közömbös szemmel néz még mindig. Újra az ablak felé fordulok. Hogy mi lesz itt…

Pár perccel később furcsa érzés kerít hatalmába. A halál leheletét éreztem a vállamon. Mint az ópium. Megfordulok. Arca alig pár centire van az enyémtől. A vonásaimat fürkészi. Én is az övét. Arcáról komolyság tükröződik, de szemében ott a gyerekes lelkesedés. Felvonom a szemöldököm.

- Mi kéne? – kérdezem élesen.

- Ezt akár én is kérdezhetném tőled, nemde? – szól vissza ugyanolyan hangsúllyal.

- Ezt hogy érted? – vonom kérdőre. - Kérdésre nem illik kérdéssel felelni. Úgy néztél ki, mint aki ezt tudja.

- Miért bámultál rám úgy, mint aki szellemet lát? – Tehát ő is olvas szemből. – Ennyire érdeklődve nézel minden idegenre?

- Miért mondanám el neked? Hisz nem is ismerjük egymást.

Közelebb hajol. Olyan nyugtató a közelsége, a vérem mégis őrült táncba kezd.

- Tehát? – sürgetem várakozóan.

Nem szól. Az ajkamra pillant, majd újra a szemembe néz, s a következő pillanatban már érzem keserédes csókját. Nem tudom, miért, de viszonzom a csókot. Még jó, hogy itt nem láthatnak azok az idióta orvosok. A biztonsági őr is biztos a focimeccset nézi, s közben vidáman hamburgert majszol. Mintha nem is őrülteket figyelne. Ebben a pillanatban mondjuk nem ez volt a legfontosabb.

Az újfiú egyik kezét a derekamra rakta, közben tovább csókolt. Pár perc múlva eltoltam magamtól.

- Hmm, ez finom volt… de mi volt ez?!

- Minden pillanatban kérdezel valamit?

- Tudod, az előbb nem volt lehetőségem kérdezni, mivel tele volt a szám. – Elmosolyodott a csípős megjegyzésen. – Itt minden okkal történik.

- Valóban? Tudod, én mindig megteszem, amire gondolok – mondta haláli nyugalommal. – Csak nem volt rossz? – Megnyaltam a számat, és úgy tettem, mint aki gondolkozik a válaszon.

- Nem. Sőt! De… - kérdeztem volna újra.

Ujjait a számra tette. Néhány másodpercig még a szemembe nézett. Átható és mély volt a tekintete. Elmerültem benne. Majd sóhajtott, leült az ablakpárkány alá és papírt meg ceruzát vett elő. Mi több, írni kezdett. Nem tudom, honnan szedte, egyenesen hozzám jött. Az asztalnak még csak a közelében sem volt. Idegesen néztem le rá. A válla fölött próbáltam belepillantani, mit ír, de szándékosan takarta. Én is sóhajtottam, majd leengedtem a kezem a fal mentén. Most a falat néztem merőn, mintha át akarnám fúrni a tekintetemmel. Az elmúlt öt évben nem történt ennyi minden ezen a helyen, mint az elmúlt öt percben.

Aztán valami keményet éreztem a kezemben. A papír. Mikor a kezembe rakta, egy pillanatra összeért a kezünk. Bárcsak soha ne ért volna véget az a pillanat. Kibontottam a levelet. Ez állt benne:

’ Meg tudsz szökni a celládból? ’

Ráfirkantottam a választ.

’ Ennyire nehéz a rabság? Persze, hogy meg. Eddig azért nem szöktem meg, mert nem volt miért. Most már van. ’