Mikor látta, hogy nem kell félnie tőlem, kicsit szorongva bár, de mellém telepedett.

S én bátorítóan mosolyogtam tovább.

"Kérdezhetek valamit?" szólt.

"Persze" vontam vállat.

"Félsz a..." nyelt egyet.

"Mondd csak. Gyerünk!" – unszoltam.

“Félsz a haláltól?” – bökte ki, s csodálkozó tekintetét újra rám emelte.

“Nem” – vágtam rá. “Én nem halok meg” – mondtam vidáman.

Elfordult.

“De én igen” – súgta halkan, szomorúan.

Felvontam a szemöldököm.

“Ezt miből gondolod?”

Nem fordult vissza.

“Hallottam tegnap este Anyut és Aput” – motyogta. “Rólam beszéltek. Halálos betegségem van.”

Felém fordult, egy pillanatra rám nézett, majd lesütötte a szemét.

De én láttam.

Az a pillanat elég volt.

Könny reszketett a szemében.

“Mi a neve a betegségnek?” – kérdeztem csöndesen.

“Nem tudom” – szipogta.

“Ez nem halálos betegség” – mosolyogtam újra. “Minden halálos betegséget ismerek, és ez nem az.”

Sikerült mosolyt csalni sápadt arcára.

“Amíg itt vagyok, te is maradsz” – súgtam a fülébe.

Letörölte a könnyeit. Valamivel vidámabbnak tűnt.

De tudtam, hogy még nincs vége.

Nem szabad egyedül hagynom.