Navarana
„csak vámpírok és áldozatok –
kényes egyensúlyban”

"Csomagodat ne bontsd ki,
ha véginségre jutsz.
Azért véredet ontsd ki,
amiért sírni tudsz.

A késő fordulásu
eget mig nézheted,
te lassu jajdulásu,
alkosd meg végzeted.

Amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt,
amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt."

 - Hé, Chiara! - kiáltotta nevetve Chad.

- Tessék? - kaptam föl a verseskötetből a fejem. Hiába, szinte mindig ezt bújtam. Már nem is értem, hogy értem rá régen olyan sokat olvasni.

- Jössz velünk focizni? - kérdezte, még mindig kiabálva. Elvigyorodtam, becsaptam a verseskötetet, és utána szaladtam.

Lassan elértük a pályát, a többiek már ott voltak, azt hiszem, már csak ránk vártak.

- Sziasztok! - integetett bőszen ikerhúgom, Eris. Igazából nem voltunk valami jóban, de a játék során minden negatív érzést levetkőzünk. Ha játszunk, pillanatok alatt gyerekké változunk vissza.

Rájuk néztem és minden olyan csodálatosnak tűnt. Azt hittem, ez az egész itt körülöttem állandó.

 Mindenki ott volt, akit valaha is szerettem, a ez tudniillik elég tág fogalom, ha rólam beszélünk.

Az összes barátom és valaki, aki többet jelentett. Vagy talán nem is többet. Csak másképp volt fontos számomra.

James is ott ült velük. Szerettem. Igen. Teljes szívemből.

Akkor még más volt. Vagy csak én nem láttam át rajta. A naivitás átka, nem tehetek róla. Ez jutott nekem.

Mennyire egyszerűnek tűnt akkor minden. Pedig épp hogy csak túl voltunk a Világvégén.

Elmosolyodtam az emléken és megcsörgettem láncaimat. Hát igen. Változnak az idők.