4.

Talán épp itt ültem, ugyanitt, a fa tövében, mikor először találkoztunk.

Igen, itt, az iskolaudvaron.

Tavasz volt.

Talán még fagyott is.

De én nem fáztam.

Csak itt ültem a fa tövében és járt az agyam valamin, mint mindig.

Nem tudom, mire gondoltam, ha félbeszakítanak, elfelejtek mindent abban a pillanatban.

Teljesen üres volt az udvar.

És akkor kilépett ő az ajtón.

És félbeszakított.

Egy másodperc alatt összegöngyöltem gondolataim fonalát, s lelkem legmélyére rejtettem, egy aprócska fiókba.

Azóta nem nyitottam ki azt a fiókot.

Csak kilépett a vérfagyasztó csöndbe, s engem kellemes meleg kerített hatalmába.

Nem általános, egyszerű meleg.

A biztonság melege.

Rámosolyogtam.

Mikor észrevett, meglepett arcot vágott.

Hisz nem látott még soha.

De én rá vártam.

Tudom.

Ott állt nagy, csodálkozó szemekkel, s én mosolyogtam, majd kezet nyújtottam:

"Üdv, Nadine vagyok."

S ő visszamosolygott.

"Tristan" s ebbe az egy szóba, ebbe a rövid, kis szóba belepirult.