Smoothy körülnézett az utcán. Senki ismerőset nem látott, már el is ment a kedve ettől a környéktől. De – gondolta – ha már elszökött otthonról, csak azért, hogy itt lehessen, már nem fog visszafordulni. Túl régóta készült erre. Most már nem hátrálhat meg. De mégis… minden olyan idegen.

Felnézett az épületre. Régi, barokk stílusú volt, a párkányokról angyalok integettek neki. Nyomasztó, kísérteties hangulatot árasztott felé, nemcsak a színház, de a környék is.

Smoothy nem volt közkedvelt gyerek. Az iskolában is mindig kigúnyolták, és megverték. Most végre örülhetett: szünidő van. Nem voltak barátai. Egyedül járt elhagyatott, régi hangulatú helyekre, vagy a folyópartra.

Tízéves, kerek kisfiú volt. A szülei nem nagyon törődtek vele, mindig azzal voltak elfoglalva, hogy biztosítsák a család megélhetését, és hogy béke legyen. És erre a békére nagyobb esély volt, ha nincsenek otthon. Így senki nem szólt rá, nem zavarta, akárhová elmehetett.

Nem ez volt az igazi neve. De már úgy megszokta; mindenki így hívta, aki… nem, senki sem hívta így. A szüleivel nem nagyon beszélt, az osztálytársai mindig a gúnynevén szólították: Bogárka. Ezt a nevet arról a jelmezről kapta, amit mindig viselt. Két kartonpapírból összeeszkábált, kis szárny, hozzá pedig barna-fekete csíkos nadrág és pulóver. Így érezte jól magát, nem érdekelte, hogy csúfolják miatta. Zsebében mindig ott pihent jegyzetfüzete és ceruzája: ezek voltak az egyetlen fegyverei. Mindent lerajzolt vagy felírt, amit csak látott. Gyönyörűen rajzolt, de ezt körülbelül annyian vették észre, mint ahányan azt észrevették, hogy létezik. Tehát senki.

Ez nem nagyon érdekelte. Már megszokta, hogy egyedül van. Keveset beszélt, talán már el is felejtette. Pedig nap mint nap megjelent emberekkel zsúfolt helyeken, mint ez az utca. Újból körülkémlelt, most az embereket figyelte. Nagyon szerette megfigyelni a körülötte lévők arckifejezését, reakcióit, mozdulatait. Volt ideje, senki nem zavarta.

Tőle pár méterre két férfi beszélgetett egy sötét sarokban, öltözetük alapján bűnözőknek látszottak. Szinte teljesen beburkolóztak a ruhájukba, csak a szemük és a szájuk látszott. Az egyik férfi feltűnően sovány, sunyi, élénk tekintetű volt, a másik tökéletes ellentéte: meglehetősen jól tápláltnak, sőt kövérnek látszott. Zsebében egy pisztoly csillant meg a késő délutáni napfényben. Piti, kisszerű bűnözők lehetnek – morogta halkan Smoothy, visszadőlve a macskakőre. – Csak engem hagyjanak békén, a többi mindegy.

Felnézett az égre; az a vörös, a bíbor és a lila színek összes árnyalatában táncolt. A felhők úgy néztek ki, mintha az ég fagyi lenne, s a felhők lennének rajta a tejszínhab. Smoothy megnyalta a száját. Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát. Nem, még várok egy félórát, annyit csak kibírok – igyekezett magával is elhitetni, s tovább bámulta az eget.

Aztán hirtelen valaki eltakarta a fényt, igen, kétségtelenül egy valaki feje volt. Méghozzá nem is akármilyen valakié.

- Mit keresel itt, Bogárka? Anyuci elengedett? – kérdezte gúnyosan a valakihez tartozó hang. És hogy kié volt a hang? Természetesen Evan Martinsé, aki szokásos közönségével érkezett most is. Azok körbeállták, s csak vigyorogtak Martins egyáltalán nem vicces poénján. De hát ők azért voltak, hogy megfelelően reagáljanak a Bunkók Királyának (Smoothy titokban így nevezte, sejteni miért) minden egyes szavára.

- Hallgass. Nem vagyok kíváncsi rád – szólt higgadtan, majd lassan feltápászkodott, s elindult a szemközti falhoz. De Martinsnak ennyi nem volt elég. A közönségnek vér kell. És ezt ő mindig meg is adja. Már csak az unalom elűzésére.

- Ide figyelj, Bogárka! – Bogá… vagyis Smoothy elé ugrott. - Velem ne feleselj! Ha beszélek hozzád, ne fordíts hátat! Tisztelned kell!

- Ugyan mit tisztelnék benned? – kérdezte hanyagul, a válla fölött áthajolva Smoothy. – Nálad kisebbeket versz, nem tudsz semmit. Főleg normálisan viselkedni nem. Ezért kellene, hogy tiszteljelek? Kösz, kihagynám.

Ebben a pillanatban Smoothy erős rúgást érzett a bal bokájánál, és elhasalt a földön. Jobb karjára esett, felhorzsolva azt. Erősen vérzett. De Smoothyt már nem érdekelték ilyen apróságok. Nem, most nem fogja hagyni magát. Most megmondja a magáét.